Nem olyan régen, fűnyírás közben Kamó kétségbeesetten kiabálni kezdett: "Apa, állj! Állj meg rögtön!" Még madártávlatból is egész jól látható volt, hogy egy irdatlan nagy pók állta el a fűnyíró útját, pajkos kedvében egy hatalmas gyapotlabdacsot görgetve maga előtt. Sokféle rovar megfordult már a kertben, de arra nem számítottunk hogy egyszer igazi nagyvadakra is szert fogunk tenni. Márpedig ez a pók kétségkívül óriási volt, lábaival együtt bő féltenyérnyi méret, még a szemei is jól kivehetők voltak viszonylag messziről is. Mivel az egyetlen hasonló méretű pók Magyarorászon a szongáriai cselőpók, viszonylag könnyű volt azonosítani  az új háziállatot. Egy darabig meredten bámultuk a pókfocit, ahogyan a labdacsát a lábai közt görgeti a fű között. A labdacsot különben kokonnak hívják az okosok, hogy a hozzánk hasonló műveletlenek ne értsék, hogy a petezsákról beszélnek. A pók pedig nem a gólszerzés öröme végett hurcolja magával, hanem a pók petéi bújnak meg benne  A cselőpók amúgy igazán rendes, gondos anyuka, kikelés után is a hátán cipeli a kicsiket, amíg csak el nem tudják látni magukat, biztosan azért mert mi nem tartunk fent pókovit az udvarban. Ezzel együtt megfejtést nyert egy régebbi rejtély is, jelesül hogy minek a lyuka lehet a kertben az egérlyuknál kicsivel kisebb üreg a kertben, amit már régebb óta tanácstalanul nézegettünk. Természetesen a cselőpók járatához volt szerencsénk, onnan kirohanva támadja le az áldozatát. Aztán, hogy a kert ne maradjon félig lenyíratlan, lefényképeztük, majd kézzel megfogtuk és kitelepítettük a élősövény tövébe. Mint utóbb kiderült ez merész dolog volt, mert a cselőpók mérges és hatalmas csáprágójával igen nagyot tud csípni. Csípése roppant fájdalmas, a darázscsípésnél is jóval kellemetlenebb érzés. Mentségére legyen szólva, embereket nem szokott csípni, szinte kizárólag az általa fogyaszthatónak talált állatokra ugrik, az ember viszont nem szerepel az étlapján. De ha költöztetni kell a szerencsétlen jószágot, akkor inkább kesztyűvel kell próbálkozni.

Mi hárman egészen biztosan voltunk benne, hogy a kék nünüke egy kis aranyos türkizkék plüssnyúl amivel a gyerekek szoktak aludni. Emiatt aztán mikor rábukkantunk erre a hatalmas bogárra a Bakonyban, mint a faj felfedezői hosszas tanakodás után metálkék páncélosnak neveztük el. Gyönyörű kékes színben pompázott és a páncélja nem egy darabból állt, hanem furmányosan egymásra csúszó szelvényekből, mint a középkori lovagi páncélok vállrésze. Otthon némi böngészés után kiderült, hogy kék nünükének hívják. Érdekessége, hogy a földből kikelő lárvája felmászik a virágokra és ott megpróbál egy vadméhbe kapaszkodva próbál bejutni a vadméhek fészkébe, hogy mézzel táplálkozzon. A nünükékkel nem nagyon tanácsos játszani, mert ha támadót észlelnek roppant mérgező sárgás folyadékot választanak ki. A képével viszont lehet játszani, és az nagyon-nagyon vicces is tud lenni.

Néha van az úgy, hogy a leghétköznapibb mondatok sem azt jelentik, amit általában szoktak. Nálunk például a "Szedd magad!" leginkább akkor szokott elhangzani, ha már nagyon nem halad a reggeli készülődés és késünk el a suliból. Többnyire természetes velejárója az enyhén igerült hangfekvés is. De most a legkevésbé sem erről lesz szó, hanem arról, hogy egy pilisi kirándulás záróakkordjaként  Pomáz határában megláttuk az embereket az eperföldön görnyedezni. Elsőre csak az ugrott be, hogy bizonyára valamit szednek, aztán mikor észrevettük a kijárati mérlegnél álló sort, akkor világos lett, hogy "szedd magad" akció van az eperföldön. A tavalyi epertermesztési kisérletünk legjobb indulattal is csak félsikernek volt nevezhető, ugyanis  a 8 tövön mindössze 4 szem eper termett. Ennek ellenére úgy éreztük kegyes volt hozzánk a sors, mert így legalább mindekinek jutott egy-egy. Így aztán érthető módon felicsgázta az érdeklődésünket, hogy milyen lehet ez nagyban. Bár kissé pilledtek voltunk a majd 20 kilóméteres túra után, előkerestük a kajásdobozunkat és bevettük magunkat az epertövek közé. Szó ami szó, valamivel több volt a termés mint a miénken, valósággal roskadoztak a növények a termés alatt. Egy bő negyed óra alatt szedtük tele a nálunk levő dobozokat kb két kiló eperrel, amit aztán a bejáratnál a bolti ár harmadáért kiszámláztak nekünk. Mondjuk mi annyira élveztük, hogy valószínüleg még a bolti áron is elvittük volna.

A lányok még ovisok voltak a Gyöngyharmat ovi Tulipán csoportjában, mikor egy szülő kedvességből egy remek fényképet hozott be egy magnóliáról, amire rámontírozta a gyerekek fényképét. A kép gyönyörű volt, csak a háttérválasztást nem értettük pontosan. Aztán az az óvónénik felvilágosítottak, hogy ez egy tulipánfa. Mi akkor tanultuk meg kis késéssel, hogy a magnóliát tulipánfának is hívják, a virágának hasonlósága miatt.  Most tavasszal, hogy elkezdtek nyílni a magnóliák a kertben a lányok rögtön figyelmeztettek, hogy jó lenne lekapni őket. A fényképezésre sikerült is időt szakítani még mielőtt elhervadtak volna, de a blogra nem kerültek fel azóta sem. Most akkor pótoljuk a hiányosságokat. 

Frissítés: Báxi barátunk figyelmeztetése nyomán kiderült, hogy a tulipánfa bár magnóliafélékhez tartozik, de csak Amerikában és Ázsiában honos. A magnólia magyar megfelelője nem a tulipánfa, hanem a liliomfa. A mellékelt képeken is  a liliomfa virága látható.

A barátposzátát jóval a többi madár után fedezte fel Alma a tavaszi fészkrakó szezonban. Ennek több oka is volt. Egyrészt nem a közeli fán, hanem egy kicsivel messzebb a sövényen üldögélt többnyire. Másrészt pedig szürke-fekete színe olyannyira láthatatlanná tette a tél után éledező szürkészöld bokron, hogy amikor biztosan tudtuk, hogy ott van, akkor is alig lehetett megtalálni a fényképezőgép keresőjében. Fogalmunk nem volt róla, hogy miért kedveli annyira a sövényt, mikor az összes többi madár inkább  a közeli fákon telepedett le. Később mikor megnéztük kinagyítva a képeket, akkor jöttünk rá, hogy mi volt az oka. A bokron termő édesre aszalódott fekete bogyót falta olyan mohón.