Viszonylag gyakori látvány volt mostanában, hogy szalmával, ágakkal, sárral tele csőrrel igyekeztek a madarak fészket rakni, mint ez a légykapó is itt. Az első alkalommal lekéstük, de a légykapó szorgosan újra meg újra megjelent a következő adag szalmával a csőrében.

A madármegfigyelésnek és a fényképezésnek az is kedvezett áprilisban, hogy a fákon még egyáltalán nem volt lomb, így aztán a levelek nem nagyon takarták el a madarakat. Ennek ellenére még így is volt olyan, hogy a fán hosszasan elidőző gyönyörű tengelicét, bárhova ment, mindig a eltakarta a tavalyról ottmaradt száraz termés és hosszas bújócskázás után sem sikerült teljes szépségében lekapni. Megismerni persze megismertük így is az orra körüli élénkpiros foltról, de ha netalán nem láttuk volna, még akkor is megismernénk a hangjáról, mert Szalóki Ágitól megtanultuk, hogy a tengelice úgy csinál, hogy "cipity lőrinc, cipity lőrinc, meg egy kicsi tyaf-tyaf-tyaf".

"Apa, ez nem igaz, ti teljesen be vagytok kattanva ezektől a madaraktól!" - fakadt ki Kamó néhány héttel ezelőtt és teljesen igaza volt. Ugyanis akkor már napok óta távcsővel és fényképezőgéppel felfegyverkezve kukkoltunk az ablakban madarak után. Már régebben barkácsolunk madárodúkat és madáretetőket a kerti fákra és a tavaly is voltak nagy sikerélményeink. Az egyik odúnkban egy gyönyörű fészekalja cinke kelt ki, a madáretetőre pedig a cinkéken kívül a rozsdafarkúak is rá-rájártak. De az idei hosszú havas tél aztán minden elképzelést felülmúlt. Az utolsó havas napokban olyan hihetetlen madárinvázió indult meg, amilyet még sohasem láttunk. Két-három nap alatt megfordult a kertben rozsdafarkú, vörösbegy, barátposzáta, zöldike, szajkó, tengelice és még ki tudja mi minden. Külön szépsége volt a dolognak, hogy a legtöbbje párosával érkezett, így például a rengeteg szürke rozsdafarkú tojó után először láttuk az elegáns fekete élénk színű csíkkal ellátott hímet, amit első ránézésre egészen más madárnak gondoltunk mint a tojót. A sok kisebb termetű madár után meglepetés volt, hogy az egyik reggel két jókora szajkó falatozott a kitett madáreledelből. A kéken csillogó szajkók annyira látványosak voltak, hogy az időközben az "odanézz, milyen madár!" felkiáltásokba teljesen belefásult Kamó is az ablakhoz kocogott és hosszasan bámulta őket.

A fotós ül hosszu méla lesben, aztán kattint. Ha néha sikerül, akkor elküldi az év természetfotósa kiallításra. Ha igazán jól sikerült, akkor nyer is vele. És mivel a természetfotós önzetlen, azt is elmondja, hogy hogyan sikerült becserkészni az állatot  és milyen technikával készült a kép.Természetfotózás, ahogyan a profik csinálják. Tanulságos. A győztes képeket pedig meg lehet nézni itt, vagy a Természettudományi Múzeumban, bár az előzetes sajtóhírekkel ellentétben nem ingyenes, hanem 450/900 Ft-ba kerül. 

Sajnos a hétvége itthon telt a meleg ágyikóban egy családi kiszerelésű nátha miatt. Az ágyban viszont ráértünk elővenni néhány őszi kirándulás napsütéses képeit gyógyulási célzattal. A fóti Somlyót azért szeretjük nagyon, mert nagyon közel van, már 2-3 óra alatt is remekül ki lehet kapcsolódni a napi rohanásból. Sokszor viszünk magunkkal barátokat is, de most egészen más utitársra leltünk. Egy nagyon aranyos kócos kiskutya szegődött mellénk, ami aztán majdnem végigkísért a kiránduláson. Pillanatok alatt ráragadt a Bogyó név, kifejezetten az volt az érzésünk, hogy hallgat is rá, Amennyi örömet szerzett a viháncolásával, ugyanannyi bánatot is mikor aztán nyomtalanul eltűnt a galagonyáktól és csipkebokroktól vörösen izzó domboldalon. Ahogy lógattuk az orrunkat, arra lettünk figyelmesek, hogy a földben körülbelül ujjnyi vastagságú lyukak vannak, amit szemmel láthatólag valami állat alakított ki. Rágcsálólyuknak kicsinek tűnt, még a legkisebb egér sem fért volna el benne. A fala mintha pókhálószerű anyaggal lett volna megerősítve. Megfogadtuk, hogy utánajárunk a rejtélynek. A nyomravezető végül egy olyan állat volt, amit szintén ott találtunk fönt és eddig még sohasem került fényképezőgépünk elé. Nagyon szép színes  kis jószág volt, még sohasem láttunk hozzá hasonló, láthatósági mellényt viselő pókot.  Otthon az internetet fellapova tudtuk meg Szalkay Pál pókhatározójából, hogy a harcias bikapók névre hallgat. Csak a hím ilyen szép színes, a nőstény jóval nagyobb és barnás-fekete . Onnan tudtuk meg azt is, hogy a földbe vájt üregekben lakik és azokat a hálójával béleli ki. Megvan, kiáltottunk fel, az övék lehet a földbe vájt kis üreg. De mikor hátadőltünk, az is kiderült, hogy a bikapók általában hálót sző a lyuk bejárata elé, hogy azzal ejtse el az áldozatát. De ilyen hálót mi nem láttunk egyáltalán. Rábukkantunk ellenben a nem túl bizalomgerjesztő, pokoli cselőpók nevű pókra. Ez is hasonló földi üregekben él, de nem sző köré csapdahálót, hanem az üreg bejáratánál lesben állva, majd onnan kiszaladva ejti el az áldozatait. Mivel a Somlyóhegyen is előfordul, valószínüleg ő lesz hát a tettes.