Az előző posztban már esett néhány szó a Cuha szurdok pillangóiról, most akkor következik néhány kép is. Néha az ember nem is gondolná, hogy mennyi apró fortélya van a természetfényképezésnek. A legelső lepkék amik szemet szúrtak a mély barnásfekete színű gyászlepkék voltak a feltünő élénkkék sor folttal szegélyezve. Persze akkor még azt sem tudtam róluk, hogy gyászlepkék, arról pedig, hogy  hogyan lehetne lencsevégre kapni őket végképp fogalmam sem volt. Sokszori próbálkozás után figyeltem meg, hogy a fehér kavicsos ösvény a kedvenc helyük, ahova újra meg újra visszatérnek. Hosszabb megfigyelés után az is kiderült, hogy a szárnyaikat mindig a nap felé tárják ki. Ha a nap felőli oldalra telepedtem a fehér kavicsok mellé, előbb-utóbb feltűnt a lepke és szépen lassan egyre közelebb engedett magához. A nappali pávaszemet például biztosan mindeki felismeri, de nekem például eszembe nem jutott volna soha, hogy létezik olyan pillangó aminek C betűs lepke a neve, mint ennek az okkersárga példánynak itt jobbra. Azt, hogy mindezt sikerült megtudni azt kizárólag a Kitaibel Kiadó hihetetlenül jó internetes lepkehatározójának köszönhetjük, sokat fogjuk még használni azt hiszem.

Sajnos elég nehezen született meg ez a poszt, pedig annyi mindent láttunk a Cuha szurdokban, hogy az folyatatásokban is nehéz lenne mind leírni. Idén elhúzódott a tél a muskátlikat is csak húsvét után mertük kiültetni. Az első igazán kellemes meleg koratavaszi nap a Bakonyban talált. Az elhúzódó fagy után robbanásszerűen kezdték ontani a virágaikat a koratavaszi fajták. Ezeket többnyire az erdőkben lehet találni, mert amint kizöldülnek az erdei fák számukra nem nagyon jut már elég fény, így próbálják kihazsnálni azt a rövid időt amíg a fák még csak rügyeznek. A hóvirág hatalmas réteken virágzott fehérré varázsolva  a Cuha patak medrét. A   kankalin a vastag száraz avaron törte át magát, hogy megmutassa sárga bimbóit, a szintén sárga téltemető pedig végezte a dolgát és kis kerek élénksárga virágaival búcsúztatta a zord időt. És a sárga virágoknak még mindig nincs vége a kecses, hosszúkás szirmú salátaboglárka különös eleganciával járul hozzá az összképhez. A fekete hunyor bibéjén és porzóin jól látszik, hogy bizony a poszméhek igenis alaposan végzik a dolgukat. Rajta is kaptam őket valamilyen másik növényen. A virágok sok sikerélménnyel kecsegtettek, mert a szarvasokkal, madarakkal és lepkékkel ellentétben egyáltalán nem riadtak meg és nem menekültek el, de azért az utóbbiakból is került lencsevégre néhány.

A Bakonyból, a Cuha szurdok csodálatos hóvirágaival kivánunk boldog húsvétot mindenkinek!

Gondolom az ismerősök közül sokan viccesnek találják majd a címet, tudva, hogy nem tartozunk a koránkelők közé, jobban szeretünk az ágyban forgolódni hajnaltájt. De néha van, hogy a szerencse az ember kezére játszik. Anya a hajnali repülővel utazott el, a reptérről  hazafele jövet pedig Dunakeszi határában a pirkadó nap éppen csak, hogy megsütötte a nádason ülő ködöt. Bár fényképezőgép nem volt nálam, azért néhány képet egyszerűen muszáj volt készíteni legalább a telefonnal.

" Erdő mellett nem jó lakni, mert sok fát kell hasogatni" - mondja a közismert népdal, de persze az is lehet, hogy téved. Nekünk most sízéskor, félig meddig szándékosan sikerült kibérelni Schaldming mellett az amúgy sem túl nagy Aich nevű falucska utolsó (és valószínüleg legolcsóbb) házát, közvetlenül a hegy lábánál. Nagyon nem bántuk meg, fölöttébb barátságos és otthonos kis ház volt. Éjszakai életről persze szó sem lehetett, de zaj sem volt egyáltalán és társasokkal remekül elszórakoztattuk magunkat. Az erdő mellett lakás viszont nem várt előnyökkel járt. Míg otthon a madárodúkkal és madáretetőkkel is csak, rigókat és cinkéket, legfennebb rozsdafarkúakat sikerült a lakás közelébe csalogatni, addig itt az egyik este egy hatalmas siketfajd kakas tett látogatást a kert végébe. Az óriási madár viszonylag bátran jött-ment, nem nagyon zavartatta magát, bár lehet hogy csak azért nem repült el, mert nagyon rosszul repül. Mi felnőttek gyerekkorunkban láttunk utoljára Erdélyben a Hargitán siketfajdot, a gyerekek pedig még sohasem láttak, Magyarországon gyakorlatilag egyáltalán nincs már. Siketnek azért hívják, mert a párosodásra készülő hím, farktollait széttárva, hangos dürrögéssel hívja fel fel magára a figyelmet. Igen ám, de sajátos fülfelépítése miatt eközben teljesen süket. A kakas könnyen megsimerhető majdnem méteres nagyságáról, a szeme körüli vörös foltról, a csőre alatt látható szakállszerű tollakról és a mellén levő zöldes-kékes csillogó foltról. Egyszóval elég feltünő jelenség. Sokáig gyönyörködtünk benne ki tudja mikor lesz még egyszer szerencsénk hozzá. Szóval remekül éreztük magunkat az erdő mellett, a sok favágásról pedig annyit, hogy amint az a képen is látható, a derék helybéliek a problémát enyhítendő, a legkisebb házikóra is napelemeket szereltek.